Korlátozásokon túl: Posztkarantén olvasmányok, azaz hogyan merjünk újra lelkesek lenni
Véget ért a Karanténolvasmányaink sorozat! Remélhetőleg! Az irodalom többek között arra is jó, hogy ezt a vírus ügyet, mint bármelyik másik ügyet, annak szűrőjén keresztül nézzem, ne kelljen belekevernem olyan megosztó tényezőket, mint politika, orvostudomány (homályban tapogatódzás félinformációkkal), stb. Hanem! Művelődjünk és szórakozzunk, kapcsolódjunk ki az irodalom nyújtotta lehetőségekkel, az irodalom feltétlen és független igazságával.
A könyvtár szerepe ezekben a hónapokban (években?) folyamatosan változott, az online elérhető cikkek és teljes intézményi bezártság, a könyvablak és látatlanban kölcsönzött könyvek, illetve a mostani újranyitás és a végre kézben fogható, polcról válogatós időszakok között. A könyvajánlókat is igyekeztünk a kölcsönzés ezen lehetőségei szerint írni, illetve az ajánlott könyvek tartalmát szintén a vírus által okozott általános lelkiállapothoz igazítani.
És akkor talán hamarosan minden visszatér a régi kerékvágásba. Persze a visszatérés mind gyakorlati, mind lélektani okokból biztosan hosszas és nehézkes lesz. Nehéz elhinni, hogy újra tapasztalunk, újra élmények és nem vágyálmok határozzák majd meg a mindennapokat. Ennek fényében szeretném újra elkezdeni a régi-új (a karantén előtt vásárolt, de azóta magányos elzártságban tartott) könyvek ajánlóit. Igyekszem majd lépést tartani az irodalmi díjakkal (készül a Libri Irodalmi Díj jelöltjeinek ajánlója, de ennyi zseniális könyv elolvasásához sajnos idő kell), mindazonáltal világos, hogy az egyébként is általánosan méltatott és hirdetett könyveket azért többnyire maguktól is kölcsönzik az olvasók, míg olyan gyöngyszemek, amik ilyen-olyan okokból még nem foglalták el helyüket a kortárs irodalmi kánonban, gyakran a polcon maradnak. A fentiek fényében szeretném bemutatni a következő könyvet.
Bakos Gyöngyi: Nyolcszáz utca gyalog
Habár általában egy hivatásos író egyik legnagyobb kvalitásának tekintjük, ha rengeteg hangon, stílusban és témában hitelesen tud megszólalni, mégis általános elvárás, hogy „hozza a formáját”, tehát ne írjon semmi olyasmit, ami később az irodalomkönyvekben új bekezdést indokolna az életművét illetően. Ezért tapasztaljuk azt is, hogy egy frissen debütált szerző elvárásoktól, megszokásoktól mentes, márkajelzésként még meg nem szilárdult hangja mennyire üdítően tud hatni, és mennyire könnyű olvasóként egy ilyen szöveghez közeledni.
Bakos Gyöngyi első kötete is ilyen. A filmesztéta elbeszélő az emberi (és főleg női) lét általános kérdéseivel kénytelen szembenézni, miközben hihetetlenül szórakoztató és egyedi hangján, életének nem kevésbé szórakoztató, ugyanakkor arcpirító és gyakran letaglózó eseményeit meséli el.
A fejezetek címe Ingmar Bergman filmjeit idézi meg, ám ezek legfeljebb az elbeszélő gondolkodásában játszanak szerepet, énképét formálva, illetve a jelenetek filmszerű pergésében. Az emlékezés maga ezekbe a filmszerű jelenetekbe tömörül, egy tengerparti snitt az elvágyódásról, egy vacsorajelenet két szereplővel. Szexjelenet harisnyatartóban, felső megvilágítással. A monológ ritmusát kíséri a macskakövön kopogó cipő mellékhangja is. Látni, hallani.
A film világa fontos támpont lesz az elbeszélőnek: énképét, elvárásait, vágyálmait is ezek határozzák meg, hol és hogyan, kivel szeretne élni, illetve a többek között a filmekből tanult női trópusok: az, hogy hogyan szeretne viselkedni, hogyan szeretne megjelenni a férfi tekintet számára. Kínálatuk nem áll meg az anyaság és karrier, főzés, nem főzés között feszülő döntéskényszernél, illetve szexuális szabadság és kötődés kettősénél, hanem a csontok mélyébe hatol: szőrtelenítés, hízás és szerepjáték egyaránt terítékre kerül. A szépségideálok alkatra, öltözködésre, sminkre és fehérneműre vonatkozó minden tétele minden pillanatban jelen van. Ahogy erről az elbeszélő gondolkodik, az nem annyira Ingmar Bergman, inkább egyfajta korunk leánya, korunk nője. Ha már valamihez, talán a Lena Dunham-féle Csajokhoz hasonlítanám. Bátorság, merészség, küzdelem kell a minden korban újra és újra megújuló trópusokkal való leszámoláshoz.
Még ha írói szándékot csak nyomokban tartalmaz, a könyvről egy egész szakdolgozatot lehetne írni a közösségi média által létrehozott új női énkép témájában. Az utazás nagyon fontos alakító tényező a cselekmény ritmusában, ezeket pedig egyszerre a közösségi média pózolós képein, és azok negatívjában, úgymond a fényképező másik oldaláról tekinthetjük meg. A párizsi teraszon való reggeli kávézásban ott feszül a kétségek között, eszelősen átkóborolt éjszaka, a jegygyűrű büszke csillogásában a rettegő magány. Az események szánalmas szürkeségét a későbbi „megszépült” emlékezet hivatott előre gyártott filterként igazolni. Ha tudja.
Habár a jelenetek időrendisége folyamatosan ugrál, mégis elmondható, hogy az elbeszélő a párkapcsolati ranglétra minden fokát megjárja: hűséges jegyes mellett unatkozó lány, megcsalt szerelmes, és a másik nő, aki mellől máshova mennek haza, és akit végül magára hagynak. A mozgás egyfajta mozgáskényszer is egyszerre, a beszédesség beszédkényszer, ami a valós kapcsolatok hiányát tárja fel: az elbeszélő csak az életében megjelenő férfiakon keresztül, azokkal való kapcsolatán keresztül tekint önmagára, és a múló időre. A kijózanodás minden pillanatban egy karnyújtásnyira van, hiszen a kíméletlen őszinteség a kapcsolatokat, a férfiakat sem kíméli: a görög például nem illik a kanapéra. A családi és baráti kapcsolatokat a hamisság és a túlzó őszinteség kettőse jellemzi.
Az utazások, új távok és új benyomások mellett a mindennapi dolgokra, vagy a dolgok mindennapiságára való reflektálás a legfontosabb. A generációs emlékezet, a traumaátörökítés és a felnövés traumájának könyve ez. Olyan emlékeket hív elő az olvasóból, amit már régen elfelejtett, aminek nagyon mélyről kellett felszínre bukkannia, és amitől aztán fél órás maga elé meredés után kell megkeresnie, hogy hol is tartott a szövegben.
A szerző műve könyvtárunk katalógusában
M. O.
(A kép forrása: https://bit.ly/3heHjrD és https://bit.ly/3ohEPKz)
Vélemények
Hozzászólás küldése