KöltéSzerda // Válogatás Antal Balázs verseiből
Vázlat a kertről
A hallgatózó tölgy alól a föld az ég felé fordult.
Ami büszke volt és erős, elveszítette az erőt,
hogy megálljon a tőzeges kertben, hol tönkök rendje les
vádlóan a vakvilágba, a csend őszi vázlatára.
A bús, törékeny talajon üres rothadás oson
a határtalan fa felé, mint a fájás a szív felé.
S ami szép volt és végleges, riadt mosollyal semmi lesz,
s a kert, a folyton megtelő, tövén bokrot bujtat elő.
Az ösvény odáig vezet, ott elszorul és elsiet,
s hogy melyik kétes csillagon lehet a vége, nem tudom.
(vers forrása: Antal Balázs: Vad. Miskolc, Szépmesterségek Alapítvány, 2017. p. 6.)
*
Egybevágó mozgás
A színes szalag a kertben szertefut,
a séta elindul rajta.
A séta tekereg a kerten át,
s pontosan, mint egy szalagon,
ketten ballagunk rajta.
A bal oldalon haladó vagyok én.
Még nem vagyok megriadva,
mert, akár rossz álomban, nem tudom,
hogy mellettem is én jövök
kicsikét lemaradva.
(vers forrása: Antal Balázs: Vad. Miskolc, Szépmesterségek Alapítvány, 2017. p. 13.)
Kincskereső
Ha valaki kincseit elveszti,
semmi vigasza nincs neki.
Elmehetsz hozzá szeretetből
vagy kíváncsiságból, nem szeretetből,
mindegy az úgyis, mindegy az neki.
Hallgathatod a könnye folyását,
azt sem adja neked, visszasírja, ha lehet.
Nem tudsz semmit mondani, tenni.
Pedig a szíved jó, hogy is ne lenne,
csakhogy ő szomorúbb annál, hogy ez segíthetne.
Nem is lát téged, úgy folyik a könnye,
hajából pereg, pereg a kincse.
És nem rédekli, hogy van-e neked,
mindegy az, neki volt úgyis a jobb, szebb,
de mindet elvitték, elrabolták tőle,
féltett kincsét mind elvitték, azért sír úgy.
És hogyha mondod, dehogyis vitték,
most is pereg, pereg a kincse,
megríkatnád, ijesztenéd, nem hinné el,
nem hinné úgyse.
Inkább hazudj, hogy nincs neked se,
mert hát mitől is, honnan is lenne.
Ő persze tudja, látja rajtad,
hogy neked van, hogy is ne lenne,
mindenkinek van valami kincse.
És hogyha mondanád elvesztettnek,
megríkatnád, elijeszted, nem hinné el,
nem hinné úgyse.
Ne hazudj többet, nincsen rá szükség.
Életét sötét verembe vetették,
de egyszer kiássa magát a túloldalra.
Vissza se néz majd, csak nevet rajta.
Nem leszel ott, nem fogod látni,
a szobádban ülsz, ott fogod várni
a kávét, eszel vagy alszol éppen,
élhetsz ezerféleképpen,
de néha egy régen elfeledett zsebből
előkerül kitépett tincse –
kezedbe veszed, markodba zárod,
s érzed, hogy pereg, pereg a kincse.
(vers forrása: Antal Balázs: Vad. Miskolc, Szépmesterségek Alapítvány, 2017. p. 45-46.)
*
Antal Balázs: Vad katalógusunkban >>>
Antal Balázs további művei katalógusunkban >>>
összeállította: Juhász István
(a képek saját fotózások)
Vélemények
Hozzászólás küldése