KöltéSzerda // Válogatás Anne Sexton verseiből
Anne Sexton (születési neve: Anne Gray Harvey) (Newton, Massachusetts, 1928. november 9. – Weston, Massachusetts, 1974. október 4.) amerikai költő, író. A vallomásos költők csoportjához (John Berryman, Randall Jarrell, Robert Lowell, Sylvia Plath) tartozik, akik tudatosan használták életművüket arra, hogy traumatikus élményeiket feldolgozzák. Versei személyesek, szókimondók, jellemző rájuk az erős képalkotás, az álomszerű narratíva. Sexton második idegösszeroppanása után kezdett írni. 1967-ben Pulitzer-díjat kapott. 1974-ben öngyilkos lett. A legjelentősebb amerikai költők között tartják számon.
*
Valahol Afrikában
(Somewhere in Africa)
(fordította: Mesterházi Mónika)
Menned kell hát, John Holmes? Az ima és a zsoltár
érted szól, nem neked. Nincs a halálban harag,
hogy lehúzna? A szelíd Isten dicsér kinek karja ott vár
a szószék fölött, hogy te félszeg és kortalan maradj,
hittel meszelt, unalmas, mint ez az öblögető pap!
Sötét halálodban, John Holmes, el is vesztél
a kápolnában, ahol mint apát és tanárt sirattak
áhítatos kegyelettel az Egyetemi Keresztnél.
Utolsó könyved nem zeng, nem ismerjük kemény szavaid se,
magadra hagyott a tudomány, a torkodban rák virágzott,
mint a bougainvillea, legyökerezett szürke gerincedbe,
felrepesztette a pórusaid, végül csak viselted, mint egy kabátot.
A vaskos szirmok, az egzotikus pirosak, lilák és fehérek
betakarták pőre tested, szétfúrtak minden maradandó,
vak erejükkel, Elképzelem az utolsó júniusi estéidet
Bostonban, a tested duzzadt, de könnyű, a szemed apró,
és hagyod, hogy a nővérek elvigyenek idegen földre.
…Ha ez a halál, és Isten szükségszerű, a misszionárius,
a jóakaró és a segitő elől hadd maradjon rejtve.
Legyen Isten valami törzsi asszony, ismert, de tilos.
Legyen ez az Isten, aki asszony, aki széles
csónakjára ráhelyez, asszony, aki a derekáig meztelen,
pálmaolajtól és verejtéktől síkos, valamennyire erényes,
vad mellek, pompás tagok, legyen sebek nélküli, dísztelen.
Ő vigyen el. Odaültet majd az evezőkhöz tizenkét erős embert,
mert erősebb vagy a mahagóninál, a csontjaid is erősek,
színig töltik a csónakot, mintha csak gyümölccsel, fakéreggel.
És most kap meg, téged, akit a temetés sem ölt meg.
John Holmes, egyetlen fából vésve, majd ott az ölébe zuhanj,
csorogj le a folyón, és veled az elefántcsont, a kopra, az arany.
1962. július 1.
(vers forrása: Anne Sexton: Élj vagy halj meg. Budapest, 21. Század, 2021. p. 28-29.)
*
Átkelés az Atlanti-óceánon
(Crosing the Atlantic)
(fordította: Szlukovényi Katalin)
Osztigaszürke szélben hajózunk szezonon kívül
a szörnyű keménység fölött.
Ahol Dickens tengeribetegen kelt át
húsz hét vagy húsz nap alatt
én öt nap alatt hajózom felé.
Köpenyekbe bugyolálva
– nem mint Cézár, hanem mint a szalonnába tekert máj –
a tatra támaszkodom,
számat égeti a szélforró hamu,
nézem, ahogy a hajóm
elkerüli a hullámokat,
oly könnyedén, ahogy egy öregasszony tenyérből jósol.
Északra nézve arra gondolok, hogy a rét tele öszvérekkel,
akik lefeküdtek meghalni.
A hajó 27 órája indult.
Beszálltam.
Lehet, hogy bálna,
2000 fő, plusz a legénység,
az utolsó 40 centes martini
és acél báltermek, ahol örökké tart az éj.
Bennük lenni, azt hiszem,
olyan, mintha az ember leásna egy bolygó mélyére.
és elfelejtené a fény szót.
Jártam nagyvárosokban
mérföldeket tettem meg kárpitozott vakondfurataikban.
Belül tíz lány voltam, akik franciául beszélnek.
Szanaszét hevernek mindenütt, akár az ágynemű.
Ó, az én Atlanti-óceánom szaggatott partjaival,
Rockport és Boothbay piszkos kapui,
a kikötői szagok, mint az állatok bele!
Ó, gyerekes királynő, hova tűntél,
rakpartokra és viktoriánus házakba húzódtál vissza?
Elolvastam anyám útjának összes oldalát.
Elolvastam az ő anyja útjának összes oldalát.
Megtanultam a szavaikat, ahogy ők megtanulták Dickens szavait.
Lenyeltem ezeket a szavakat, mint a töltényeket.
De elfeledkeztem az utolsó vendégről: a rettegésről.
Nem tudok forgolódni a kabinban, mint ők,
mint vajúdáskor.
Folyton otthagy nyugaton
a farvíz,
rongyos menyasszonyi fátyol, magyarázat nélkül,
csábítón, mindig rohan le a lépcsőn,
soha nem tartóztatják föl, soha sem eléggé.
Megy tovább a hajó,
mintha semmi más nem történne.
Egyik nemzedék a másik után,
megyek az útján.
Keletre siet, csomónként, a régi véráramon át,
tisztára pucolja,
óráról órára szaggatja, döngeti, döngeti,
előrenyomakszik benne, mint egy szűz testben.
Ó, de gyors!
Ez a zsákutca sose ér véget!
1963. szeptember
(vers forrása: Anne Sexton: Élj vagy halj meg. Budapest, 21. Század, 2021. p. 68-70.)
A tengerparti házban
(In the Beach House)
(fordította: Fenyvesi Orsolya)
Kinyílnak az ajtók
és vetkőzik a hőség,
vetkőzik mindenki,
mindenki meztelen sétál.
Ketten az asztalon sétálnak.
Nem félik isten haragját.
Nekik semmi dolguk az angyallal,
aki odakint a ködszirénát fújja
és az óceánt a sziklákhoz csapja.
Egyikük az ágykeretre omlik.
A másik az ágy lábai közt tekereg,
és mindketten a padlót ütik.
Kiságyam egész éjel
fülel –
így is, hogy az óceán felcsavarva magasra,
így is, hogy minden ajtó bedeszkázva,
ők szabadon emelgethetik a tárgyakat,
még a hintára is felülnek.
Fenyőből ácsolt börtönömből
a párkány fölött, a kulcslyukon át kilesve
egyértelmű, hogy ez itt
a királyi szíjazás.
Kegyelmezz, pici párnám,
maradj közömbös, néma,
nincs is semmi baj!
Maradj közel, savanykás pelyhem,
sóval tömött kispajtásom.
Csontjaikat olajozzák a drágák,
és bírhatatlan hangok közepette
adogatják, viszik őket ide-oda,
míg a nyár is ki-be szalad,
szobájukba toppan,
újra meg újra.
1965. július 15.
(vers forrása: Anne Sexton: Élj vagy halj meg. Budapest, 21. Század, 2021. p. 109-110.)
*
Anne Sexton: Élj vagy halj meg katalógusunkban >>>
Anne Sexton további művei katalógusunkban >>>
összeállította: Juhász István
(a képek forrása EZ és EZ,
a bevezető szövege pedig INNEN és INNEN való)
Vélemények
Hozzászólás küldése