In memoriam Momo Kapor : Kávészünet

In memoriam Momo Kapor

„Nagyon régimódi vagyok, nem tudom, hogyan működik a telefon…a televízióról fogalmam nincs és mindig elámulok, amikor megjelenik valami a képernyőn. A számítógép is egy olyan csoda, amelyről semmit sem tudok. Természetesen, önök ebben a pillanatban is a számítógép előtt ülnek…És ha ezt olvassák, akkor nagyon magányosak. Csendben ülnek és bámulják a képernyőt, de kint, akárhol is vannak, kint élet van. Vigyázzanak, nehogy túl mélyre süllyedjenek a számítógépbe, és örökre kizárják magukat az életből.”

Momo Kapor (Fotó: Radovan Janjušević)

Momo Kapor (Fotó: Radovan Janjušević)

74 éves korában hunyt el Momčilo “Momo” Kapor, az egyik legolvasottabb és legtermékenyebb szerb író, festő és újságíró.

Legismertebb művei: Foliranti, Hej, nisam ti to pričala, 101 priča, Una: ljubavni roman, Hronika izgubljenog grada, Lep dan za umiranje, “Putopis kroz biografiju.

Műveit lefordították francia, német, lengyel, cseh, bolgár, magyar, szlovén és svéd nyelvre.

Részletek a Playboynak adott interjúból, melyet Marko Vidojković író jegyzett le:

A művész egója a többi ember benyomásaiból táplálkozik, bármennyire is szerény, vagy cinikus maga a művész. Azt mondanám, hogy nincs is nagyobb elismerés egy író számára, mint kortársai elismerése. Ez mennyire jelent terhet a számodra?

Nincs erőteljes egóm, vagyis, annyira rafinált vagyok, hogy elrejtem. (nevet) Így mindig másokról írok, nem magamról. Nem mint a hülye költők, akik kiteregetik magukat…Lehetetlen, reálisan nézve, hogy ez a sok könyv, amit írtam, jó legyen. Lehet azokban minden, de én azt nem tudom, mert egyik könyvemet sem olvastam. Két sort sem. Csak az elbeszéléseket, akkor, amikor újságnak írtam és saját magamat kellett plagizálnom.

Momo Kapor tudja, mi történik az emberrel, amikor meghal?

Véletlenül éppen tudom. Az utóbbi néhány évben volt néhány nagyon nehéz műtétem…az utolsó mondatom az volt az altatóorvos felé, hogy „doktornő, ugye rendelt ébresztést?” (nevet) Ő pedig mondja, hogy lélegezz, lélegezz, lélegezz, te pedig lélegzel és valami feketeségbe lépsz, amely mögött nincs semmi. Fekete. Semmi. Nem létezel. Ez a halál….Akik hisznek a reinkarnációba, megkérdezik tőlem, mi szeretnék lenni. „Hétfő”, szoktam válaszolni. Szeretem a hétfőt, tényleg. Akkor kezdődik minden. Talán valaki vesz egy képet, talán valaki kifizet egy szöveget…(nevet)

Milyen a viszonyod a fiatal Belgrádiakkal?

Nem szeretem azt a fajta barátkozást, amikor az anya azt állítja, hogy ő és a lánya barátnők. Én nem vagyok a fiatal generáció barátnője, de véletlenül éppen ugyanazon az asztalnál ülünk a kocsmában, sétáltatjuk kutyáinkat…Azt gondolom, hogy ez egy tragikus generáció. Ez az útlevél nélküli generáció. A világ és a felnőttek, akik közé valószínűleg én is tartozom, elvették tőlük azt a lehetőséget, hogy lássák a világot. Ez rettenetesen fontos éppen a nacionalizmussal kapcsolatosan. Virtuális világban élnek, nem látták Dubrovnikot, Zágrábot, Ljubljanát, Szarajevót, Triesztet! Semmit sem láttak. De ők perfekt beszélnek angolul, nem úgy, mint mi, akik még mindig nem tanultuk meg rendesen. Számítógépeken vannak, minden pubot ismernek New Yorkban, minden sarkot Greenwich Village-ben, de ez nem ér semmit, ez virtuális világ, melyhez sosem ért a talpad. Ők csak most kapnak útleveleket. Ez tragédia, mert nem érezheted Belgrád igazi értékét, ha állandóan Belgrádban élsz. A trafikos szavai, amikor elfelejtesz pénzt vinni: „Nem gond, szomszéd, majd holnap elhozod.”…ez lehetetlen New Yorkban…Lehetetlen az a kérdés, hogy „Szevasz, merre mész?”…nem kérdezheted meg az embert Brüsszelben, hogy „Üdv, hova-hova?”…

„Mindenféle bűnöm van, de nem a szerencsejáték. Rendkívül unalmas. Gyakran visznek kaszinókba világszerte, kapok egy halom zsetont, hogy játsszak. Én azonnal mindent elveszítek, aztán leülök, rendelek egy vörösbort és nézem azt a világot. Különösen Wiesbadenben tettszik, ahol Dosztojevszkij képét szoktam nézegetni, mely alatt az az asztal van, ahol mindent elveszített.

Az alkohol számodra drug of choice, vagy valami, amit útközben szedtél fel?

Számomra az alkohol a rituálé része. Valamiféle csodálatos menekülés a Nirvánába. Így amikor megkérdezik, olvastam-e azt a könyvet, azt válaszolom, talán, mert a konyhában ülök, iszom és olvasok, és a végén nem tudom, elolvastam-e. Legjobb a konyhában inni, ez a tapasztalatom. Közel az ágy, senki nem lát, nincs semmilyen gáz. Az egyetlen veszélye, hogy egy bizonyos mennyiség után elérzékenyülve elkezdek telefonálgatni a barátaimnak szerte a világon, felébresztem őket és mindenfélét elmondok, ők pedig elképedve hallgatnak. Úgy hogy ki kellene kapcsolni a telefont ivás előtt. Most az orvosok megtiltották az italt. Vagyis nem – az orvosok elképesztőek. Elmondják ezt a furcsa mondatot: „Mehet egy pohárka ebéd után.” Egy pohárka abszolút semmit nem jelent nekem. Az első pohár kellemetlen a számomra…Az egyik orvos…egy pohárkával írt fel ebéd után, alá pedig ezt írta: „Nem szabad egy litert spórolni.” Nem iszol egy hétig, aztán megiszol egy literrel, mert annyit spóroltál. (nevet) Egyébként, az araboknak a vallásuk tiltja az italt, nekem meg az asszony. Az jutott eszembe, hogy férfióvóhelyeket kellene kialakítani… A nők megtiltják neked az ivást és a dohányzást, a nők más nőket is megtiltanak, beleszólnak az emberi jogaidba. Tulajdonképpen már van férfióvóhely – ez a kocsma.

A nők bizonytalanabbak a férfiaknál a férfi-női viszonyok tekintetében?

Nem, ők felsőbbrendűek. Sosem hódítottam meg egyetlen nőt sem. Hanem mindig ők engem.

Akárhogy is, a volt Jugoszlávia területén az emberi faj alfa-hímjének tekintheted magad.

Ugyan, milyen alfa-hím. Nyomorult. Hányszor alázkodtam csak meg és mi mindent tettem, hogy észrevegyenek. (nevet)

Mi történik, amikor észrevesznek?

Aki szép…elragadtatással tekint magára, csodálatosan felöltözik és vonul, mint egy szépségnek emelt emlékmű. Nekünk csúnyáknak, szellemesnek és híresnek kell lennünk, tűzet kell nyelnünk, térdepelnünk és könyörögnünk, még háborúba is kell mennünk, mégsem biztos semmi. (nevet)

A nők azt mondják, hogy a szépség, amely számít, belülről jön.

Hajjaj, figyelj ide. A férfi lehet Tolsztoj és hetven éves, és heverészhet napágyon egy tizennyolc éves szépség mellett, aki az eszét imádja. De amikor a vízből kiemelkedik egy dagadó izmos, rövid szőrű napernyőhordozó csődör, nincs az a bölcsesség, ész, vagy hírnév…(nevet)

Hogyan boldogultál a hölgyrajongók hadával Belgrádban?

Nem vettem észre, ember, hogy bárki is szeretne. Megtörtént, hogy társaságban látom némelyik szépséget a régi időkből és így szól: …hogy én milyen szerelmes voltam magába hatvanegyben, fehér pulóvert hordott, mint Dylan Thomas. Én mondom neki: Asszonyom, akkor ezt miért nem mondta, a legboldogtalanabb, legmagányosabb fiú voltam a világon…

Momo Kapor művei az OIK-ban:

Kocsis Zsivka

Vélemények

Hozzászólás küldése