Az élni valamiért bölcsessége: Könyvajánló a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából (2021. június 4.) : Kávészünet

Az élni valamiért bölcsessége: Könyvajánló a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából (2021. június 4.)

Íróember számára nincs más erkölcsi erő, mint az olvasók lelkében támadó visszhang, s hiszem, hogy ez valamiképpen a titka annak is, hogy tudunk-e mondani valamit, a magunk szavaival, a jövőnek is. Mert a jövő — már önző érdekéből is — arra lesz kíváncsi, szolgáltuk-e valamiképpen most, a jelenben.[1]

Beke György, erdélyi magyar író, műfordító
(1927. aug. 3., Uzon – 2007. jan. 20., Budapest)

Gyermekkoromban édesapám sokat mesélt az antik idők hőseiről. Bámulattal töltött el Maszada ostromának története és példaként tekintettem a védők tettére. Ez a szemlélet kölyökkorom egyik nyarán köszönt vissza, amikor Jókai A kőszívű ember fiai regényével múlattam az időt. Legszebb kötelező olvasmányommá vált, mert olyan eszményképet adott, amiről úgy hittem, hogy mindent meg fog magyarázni további életemben. Nem így történt!

Katarzissal töltött el tinédzserként az a meggyőződés, miszerint meghalni valami nemesért többet ér, mint élni a semmiért. Ez az idealizmus azonban korrekcióra szorult. Emészthetetlenné vált a tartalom (Baradlay Jenő önfeláldozása) és vele együtt Jókai nehézkes nyelvezete. Buzgott bennem a vágy, hogy az idealista jelentéshez új szót társíthassak. Szeretni, ami eszményi: így húzott szívem a hagyományhoz.

Bolyongásom során új névre találtam, így a hagyományt megszólíthattam magamban: a 48-as emigráció. A hazaszeretet folyama a mártírok emlékéből a túlélők tapasztalataiba torkolt. Ezen új név mágiájától hajtva sikerült felfedeznem számos elvándorolt honfitársunk sorsát. Beke György témába vágó könyve csodálatosan felfűzhető erre a fonálra.

A Világos árnyékában előzményének tekinthető, hogy Beke a magyarrégeni Koós Ferencnek (1828-1905), 48-as veteránnak, református lelkésznek és a bukaresti magyar kulturális élet meghatározó egyéniségének a naplóját (Életem és emlékeim) szerkesztette és új levéltári anyaggal kiegészítve 1971-ben kiadta. Húsz évvel később, Koós krónikásaként szegődve, szépirodalmi köntösbe öltötte több 48-as veterán életútját, aminek kezdőpontja egy apokaliptikus tabló, a szabadságharc bukása. Megelevenedik a háború utórezgéseivel a katonai összeomlás passiójátéka. Mit érdemes ebben a helyzetben felvállalnia a tiszteknek? Egy nyílt, döntő és öngyilkos összecsapást az előrenyomuló ellenséggel? A bujkálók és az otthoniak ellenállását? A menekülők vándorútját? Az ezekből születő egyéni válaszokból bontakoznak ki a főhősök történetei. Világos traumáját ki lázadással, ki újrakezdéssel, ki elvándorlással igyekszik feldolgozni, melynek végkifejletei között a kivégzés és a külföldön való anyagi boldogulás egyaránt megjelenik.

Mivel erdélyi író művéről van szó, így külön érdekességet tartogat számunkra az erdélyi hadszíntér felsejlése és a 48 utáni többnyelvű és többnemzetiségű erdélyi környezet leírása. Sajátosságként bepillantást nyerünk a szászok, a székelyek, a csángók és a románok Erdélyben és Havasalföldön elfoglalt akkori helyzetébe. A regény tágabb környezete is korspecifikus, amikor a lengyel és az olasz légióról, illetve a Török Birodalomba kivándorolt magyar közösség kapcsolatairól olvashatunk. A 48-as emigráns lét jegyei a mai globális társadalom számára sem lehetnek ismeretlenek, ahogy azt egy idekívánkozó könyvrészlet is megerősíti (24. oldal):

Minden bukás, megveretés, szétfutás, felbomlás igazi átka a bénító tanácstalanság. Miként és hogyan tovább? Minél fiatalabb az útját vesztett, annál kilátástalanabbnak látja a sorsát, pedig éppen fiatalsága nyithat neki lehetőséget. Ki ne értené a gyermekhadnagy tépelődését? Most lenne igazán szüksége apja, idősebb barátai eligazító szavaira, csakhogy itt, a menekülők táborában senkihez nem fordulhat, mindenki magára maradt, mindenki tanácstalan, akárcsak ő. Az egyén felelőssége akkor növekszik meg igazán, ha a közösség törvényei összeomlanak körülötte. »Csak egy darabka, egy talpalatnyi biztos földet találnék, amelyen állva újra meghódíthatnám az életet!«

William Henry Bartlett: Az Hagia Sophia tér a kúttal, 1850 körül

A fenti sorok nem Jókai A kőszívű ember fiai veretes szövegét idézik. Ez a tragédia új hangja, ami egy Trianon utáni erdélyi magyar írónemzedék képviselőjének tollából való. Olyan érzelemvilágot tolmácsol, amely hatást gyakorolhat a mai generációkra: a szórványmagyarságra, a diaszpórára, az országon belüli és a külföldre ingázókra. Mindnyájukat összeköti és élőbbé válik tőle a szépirodalom. Emellett a rövid mű olvasását élvezetessé teszi nemcsak aprólékos felosztása, hanem a főszereplők életútjai közötti rendszeres váltás. Ez a hálás szerkezet filmelméleti szempontból alkalmas arra, hogy sorozatra adaptálják a történetet, aminek keretét egy aranyóra romantikus és meseszerű jelentősége adja.

A szerző mutatta meg nekem, hogyan lehet mai nyelven átörökíteni az összetartozáshoz való ragaszkodást, ami egyúttal gondolatokat ébreszthet egy irodalmi téma finomhangolásához, a 48-as témájú szépirodalmi nevelés újrafogalmazásához egy új kötelezőnek szánt olvasmány révén. Azt lehet tanulni Beke György művéből, hogy bölcsnek számít élni valamiért: add át, amit átéltél! Míg az antik idők hősei közül Akhilleusz élő karaktere a trójai háború vége előtti hősi halálával lezárult, addig Odüsszeusz vándorlása révén magában tudta hordani a jellemfejlődés ígéretét.

Beke György: Világos árnyékában
Beke György művei

[1] Az író-olvasó találkozók – a közművelődés fórumai. In: Művelődés: közművelődési folyóirat, 29. évfolyam (1976) 6. szám, p. 41-43. (A folyóirat az OIK beiratkozott olvasói számára elérhető Arcanum Digitális Tudománytár adatbázisban megtalálható, illetve a cikk helyben olvasható a folyóiratot kikérve).

Asqui Jorge Kristóf

(A képek forrása: https://bit.ly/3wFC1Kd; https://bit.ly/3vOWtrY; https://bit.ly/34KDva1)

Vélemények

Hozzászólás küldése