A hét könyve: Norbert Scheuer: Winterbienen
A regény, szerzőjének szándéka szerint, roppant egyszerű próbál lenni, annak ellenére, hogy a történet a második világháború hatalmas ívű témakörébe illeszkedik. Főhőse Egidius Arimond méhész, a belga határhoz közeli, vulkanikus eredetű Eifel-hegység Kall nevű bányászfalujából. A háború előtt görög és történelem szakos tanárként dolgozott, de az állásából elbocsájtották, majd epilepsziája miatt a náci propaganda szellemében sterilizálták. Ha a háborúban kitüntetett, pilótaként harcoló fivére nem védelmezné, bizonyára el is pusztították volna, mint a társadalom hasznavehetetlen élősködőjét. Az állapotának romlását megelőző orvosságok egyre drágábbak és beszerezhetetlenek lesznek a háború előrehaladtával. Így vállalja el, pénzért, hogy méhkaptárba bújtatva zsidó menekülteket szállít a belga határhoz.
Naplóregényt tartunk a kezünkben, hiszen az utolsó oldalak kivételével végig Arimond naplóbejegyzéseit olvashatjuk, 1944 januárjától 1945 májusáig. A regény szerzője az ismert irodalmi fogással él, miszerint a naplót a megtalálója juttatta el hozzá.
Időben szoros linearitással halad előre a történet, és szigorúan a mindennapokról szól. Persze, azért mégsem… Hiszen megjelenik a régmúlt is, egészen a jelenig ágazódva. A főhős családi múltján keresztül egy darabnyi középkor, genealógiába és költői látomásokba szőve képez éles kontrasztot a jelen brutális öldökléseivel szemben. A náci gyilkos államgépezettel pedig szemben áll a méhek idilli és organikus társadalma.
A hétköznapok monotonitása mögött – a reggeli ház körüli munkák elvégzése után a főhős rendszerint a könyvtárba indul, kutató és fordító munkát végezve, majd betér a pékségbe, kávéházba, ahol a szerelmeivel találkozik (a férjek valahol a fronton harcolnak…) –, a szürke élethelyzet mögött mégis felsejlik egy magától értetődően, mondhatni józanul emberszerető karakter: lassan megértjük, hogy nem csak pénzért szállított menekülteket, olykor hetekig gondoskodva róluk a barlangi rejtekhelyen, amíg a határhoz nem szállíthatta őket, és nőket sem puszta erotikus kalandvágyból keresett meg, hanem mert mindezen cselekedetek által tartotta magát távol a háború kegyetlenségétől. Ahogy a méhei sem vettek tudomást a háborúról, mintha egy másik világban éltek volna, és ő, ahogy számtalanszor leírja, egynek érezte magát közülük.
A fordulópontot az hozza el, hogy a háborús események felgyorsulása közepette őt magát is három hétre fogva tartotta a Gestapo. Elárultatott. Az olvasó balsejtelmei és aggodalmai beigazolódtak. Pénzétől, gyógyszereitől megfosztották, házát katonák foglalták el, körülötte bombák pusztítottak, a vidéken százával haltak meg parasztok, foglyok. Egyre gyakoribbak az epilepsziás rohamok, öntudata többszöri elvesztésével olyan agyterületek sérültek, ahol az emlékek raktározódtak. Ezért írt, ereje megfeszítésével szinte az utolsó pillanatig, hogy megállítsa emlékeinek a pusztulását.
Mégis túlélte a háborút. Mintha csak azért, hogy otthont adjon egyik özveggyé vált régi szeretőjének, és hogy örökbe fogadja a fiát. Miután a fiúnak megtanította a méhészetet, voltaképp feladta a küzdelmet. Baleset érte egy aknamezőre tévedve, amikor meglátogatta méhcsaládjait a belga határ közelében, ahol annyi embernek segített a halál fenyegetésétől megmenekülni…
Bármilyen egyszerűen is indul a hétköznapi feljegyzések sora, a regény végén egy igazi, görög tragédiahős karakterét látjuk meg a beteg méhészben. A szerző pedig túl jó író ahhoz, hogy ezt az érzelmi ívet és végkifejletet az olvasóra erőltesse, sőt, mintha folyamatosan kiábrándítani, visszafogni igyekezne az olvasót. Okosan megírt könyv, méltán szerepelt a 2019-es Német Könyvdíj shortlistjén, és szerzője megérdemelten kapta a Wilhelm Rabe-díjat is. Németül itt és itt olvashatunk kritikát a könyvről.
A szerző könyve könyvtárunk katalógusában
A szerző művei könyvtárunk katalógusában
(A kép forrása: https://bit.ly/3t0U6QA)
Vélemények
Hozzászólás küldése