A hét könyve – Háy János: Mamikám : Kávészünet

A hét könyve – Háy János: Mamikám

.

Mindenki tudja, hogy Háy János Mamikám című könyve körül heves vita alakult ki. Sajnos ezt a témát most mellőzni vagyok kénytelen, mert magának a könyvajánlónak, az élményszintű beszámolónak a tartalmi keretébe nem fér bele.

Persze nemcsak az Országos Idegennyelvű Könyvtár dolgozójaként, hanem emberként is mindennél előrébb valónak tartom, hogy a kisebbség hangját figyelemmel hallgassuk, amikor arról beszél, miként küzd meg az akár társadalmi téren, akár az irodalmi reprezentációk által évszázadok óta rárakódott előítéletekkel. A rendszerszintű elnyomás megingatásának legelső feltétele ez, hiszen a megértésre való törekvés már maga közelítés, a közelítés pedig csak első ugyan, de lépésnek már lépés.

A könyvet viszont most olvasóként értékelem, ahogy a könyvajánlókban általában szoktam, mert Háy János nem szociológus, hanem író, könyvében nem átlagot szemléltet, hanem egyes esetet. Ami esetet sértőként is teljesen jogosan lehet olvasni, véleményem szerint minden olvasat ugyanis igazság. Most a saját olvasatomról szeretnék beszámolni.

A könyv két főszereplője Mamika és jánka. Utóbbi az elbeszélő, akinek nevét nem ismerjük, de saját gyermekkorára, környezetére, és az egész világra vonatkozó gondolatait olyan intenzitással, olyan (persze sokszor hamis) lényeglátással, és olyan stílusban adja át, hogy abból nemcsak egy egész és kiforrott személyiségről, annak világáról tudunk meg mindent, de őket szemlélve saját magunkról is. Félelmeinkről, hibáinkról, előítéleteinkről.

Önreflektív elbeszélő, saját helyzetét értékeli ki, ezáltal mutatja be a szegénységből és iskolázatlanságból való kiugrás általános nehézségeit. Mennyire sok lépésben kell megküzdeni a környezet nyújtotta akadályokkal, akár a család, akár az azt megítélő külvilágról van szó.

„Oszt mondta is apám, hogy a Bogibó lesz maj ápolónő, belőlem meg lesz maj orvos, mer olyan világ ez, hogy attó, hogy cigán vagy, lehet belőled bármi. Mikó meghat, aszitte, az lesz a kisgyerekbő, aki akkó született, mikó ő meghat, hogy ügyvéd, aszitte, az lesz, ami nem lett, mer nem úgy van, hogy belőle pék lett, ahho képest, hogy az apja meg az annya semmik nem vótak, semmibő valaminek lenni, az nagyon sok, az nagy lépés, de onnét má orvosnak lenni, nem olyan sok, mer az má olyan, hogy valamibő valaminek lenni. Nagy lépés, gondótam magamba, de még nagyobb lépés onnan tobábbmenni, mer pék lehet az ember még a kisegítő osztálybó is, de orvos az csak akkó lehet, ha mindenbő ötös, és még akkó se biztos […]”

Nemcsak mi, az olvasók hallgatjuk őt érdeklődéssel, de a címszereplő Mamika is, kettejük eszmecseréje lesz maga a társadalmi dialógus, mely mindkettejük gondolkodását és mindennapjait színesíti. Bár szomszédok lévén egy világban élnek és mozognak, mégis egészen máshogy küzdenek meg az életükben támadó nehézségekkel, másképpen látják ugyanazon dolgokat: az alkoholista szomszédot, a vallást, a bűnt, a család, a munka, az élet értelmét. A Háy János által megálmodott, és a jánka hangjával átadott világban nem bőrszín választja el embert és embert, hanem pillanatnyi helyzetek, mindennapi döntések, a sors keze.

Nincsenek általánosítások, helyzetek vannak, pontosan megírt, ismerős helyzetek, melyekből a szereplők hol jól, hol rosszul jönnek ki. Jánka elveszíti továbbtanulásra alkalmas lányát, de másik gyermekét, egy értelmi fogyatékos kislányt valahol sokkal egészségesebben tud szeretni, mint a faluban bárki bárki mást. Ebből a világból felemelkedés nincsen, elkerülni lehet, és visszanézni soha, ahogy Mamika minden gyermeke, akik egytől egyig külföldön telepedtek le. Az ő története ugyanennek a világnak egy másik krónikája, és a kettejük egységében minden olvasó megtalálhatja a számára személyre szabott, testhezálló bűntudatforrást.

A Mamikámat gyakorlatilag együltő helyemben olvastam el. Minden egylevegővel elmesélt fájdalom és minden láttatott szörnyűség ellenére számomra a megbocsájtás, a továbblépés könyve lett. Egy közeli, de az enyémet is tartalmazó másik világ fényében valahogy minden eddiginél jobban tudtam érezni, hogy az élet nem a tragédiák, hanem a felépülések története, és a dolgok nem egyenlők a saját végükkel, a dolgok a végükön kívül állnak. A lehetőségek nem térnek vissza, és ezért az önostorozásnak sincs értelme. A figyelemnek, a jóvátételnek, a jövőnek van.

Háy János: Mamikám katalógusunkban >>>

Háy János művei katalógusunkban >>>

M.O.

(a kép forrása: https://bit.ly/3NlhgLL)

Vélemények

Hozzászólás küldése